Jelenleg a Conflict Zone Projektben veszek részt, mint asszisztens. A projektnek két fő témaköre a közel-keleti válság és annak hatásai Európára, valamint a Trianon utáni magyar menekült-diskurzus és annak kulturális vonatkozásai. Az egymástól távol álló területeket a "conflict zone" fogalma fűzi össze.

Képek forrása: Conflict Zone Projekt Facebook + Google

Résztvevők:

• Biczó Gábor, egyetemi docens, Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Kulturális és Antropológiai Intézet
• Láng Zsolt, író, szerkesztő
• Mihálycsa Erika, egyetemi oktató, műfordító, Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár
• Moderátor: László Szabolcs, Central European University Press 

László Szabolcs két idézettel nyitotta meg a kerekasztal-beszélgetést: Bodor Ádám (erdélyi magyar író) A börtön szaga című műve és Tamás Gáspár Miklós (erdélyi magyar filozófus, politikus, közíró) egyik legutóbbi cikke ugyanarra az erdélyi területre két különböző jellemzést adnak. Bodor Ádám leírásában a magyar, román és német népcsoportok identitásukat és hovatartozásukat erősen kifejezték, mégsem születtek ebből konfliktusok. Habár a csoportok közti átjárást alig lehetett megfigyelni, inkább partneri viszonyban álltak, hiszen egyfajta közös transzilvániai tudat kötötte össze őket (50-es, 60-as évek). Tamás Gáspár Miklós viszont egy egymástól elzárkózott, a kölcsönös megértést és az etnikumi eszmecserét nélkülöző közösségekről ír.
Dr. Mihálycsa Erika számára furcsa, hogy Erdélyről egy Conflict Zone nevű előadás keretei között beszélnek, hiszen saját élettapasztalatai alapján pozitív, egymást segítő mindennapokról tudna csak mesélni.
Láng Zsolt meglátása szerint nincs komolyabb etnikumközi párbeszédek. „Talán jobb is, hiszen ilyenkor az emberbe nevelt előítéletek jönnének elő.” Egyedül 1989 volt képes arra, hogy etnikumok fölött álljon. Épp emiatt szerinte egy olyan ország létrehozásán kellene fáradozniuk, mely a demokráciát építő közösségeké (nem szó szerinti idézés Németország alkotmányából).

Dr. Biczó Gábor a társadalomtudományi kutató munkák révén komplikáltabb Erdély képpel rendelkezhet. A működő, hétköznapi együttélést őseredeti állapotként határozza meg, mivel egyfajta szimbiózist sajátítottak el, kvázi megtanulták egymást „használni”, kezelni. Egy gesztusrendszert is megfigyelhetünk, pl. egyik faluban nem ünneplik a december elsejét (1918., Erdély Romániához való csatolása), mert nem szeretnék, ha ez bántaná a magyar szomszédaikat. Ami konfliktus zónaként tűnhet fel egy kívülálló számára, az a XIX. század első harmadában generálódott az értelmiségi diskurzusban. Ennek a konzekvenciái pl. a történelmi traumákban fokozottan erős gyakorlatokká váltak, és mára teljesen kirekesztődtek a kommunikáció bizonyos szintjeit. Bukaresten a Magyar Kulturális Intézetben tartottak előadást többek között a szilárdsági kutatásról – a békés együttélésről –, amelyen román értelmiségek is megjelentek. Számukra egzotikus jelenségként hatottak az elmondottak, hiszen ez a magyar-román kérdés nem igazán tematizálható.

Tehát az adott helyet és témát heterogénnek kell tekinteni. A két népcsoport különbözőségeit nem lehet keresni, sőt, talán ott követ el az ember hibát, ha faji meghatározásokat tesz. Továbbá mindenki téved, ha a hagyományokat különállónak és egymástól mentesnek gondolja. A XX. század közepén is cselédnek álltak a falvak szegény emberei (Magyarországon is bevett szokás volt) Szászvidéken és Bukaresten, így a társadalmi és kulturális rétegek különböző szokásait beépítették a mindennapjaikba.

Azonban belső kettőség, identitás alakult ki az erdélyi magyarokban amiatt, amit mind a kultúra bizonyos rétegei, mind a média közölnek. Egyrészt a vegyes színjátszó társulatok a már ismert sztereotípiákat mutatják be, másrészt a magyar közösség megtanulja a Magyarországról hangoztatott konfliktusokat és rosszközérzetet a sorsunk miatt pl. az ott sugárzott MTV, a Duna Tv, és a helyi magyar lapok jóvoltából. A konfliktus generálása és annak leadása általában véve a hírközlői oldal azon célját fejezi ki, hogy a hírfogyasztók figyelmét felhívják és manipulálják a nézőpontjukat.

Dr. Mihálycsa Erika által jelent meg magyar nyelven Brian Friel Translation c. darabja, mely talán elsőre úgy hathat, hogy Írország és Erdély között analógiát vonhatunk, és egyfajta posztkoloniális kontextusban vizsgálhatjuk őket. Ám ez a párhuzam erőltetett lenne, két okból kifolyólag is, mondta a fordító. Egyrészt, Írországot az angolok „fordították le végül a saját nyelvükre”, és a darabban szereplő helységeket erős iróniával társítva nevezik meg ír nyelven. Erdélyben viszont oda-vissza többszörösen is megtörténtek a helységnevek változtatása. Másrészt, a magyar nyelv nem halt ki. Írországban hiába a hivatalos nyelv az ír, sokan nem beszélik első nyelvként – itt az irónia lényege. A darab fordítója szerint Erdély inkább a mostani kormány „szellemi gyarmatává” vált, azaz nemzetpolitikáját hangoztatja, és a nemzeti jobboldalt kritikátlanul átvette.

A jelenlegi migráció kérdésében Dr. Mihálycsa Erika és Dr. Biczó Gábor fejtették ki véleményüket. Előbbi éles kritikájának adott hangot, miszerint van hasonlóság a 80-as évek romániai magyar menekültjei és a Közel-Kelet migránsai között, igaz, nagyobb kulturális szakadékot kell megugraniuk a mostaniaknak. Gyalázatosnak tartja Magyarország kerítés-politikáját, továbbá nem megnyugtató, hogy maga Európa is leszerepelt.
A Miskolci Egyetem docense a migrációtól való félelmet tárgyalja egy rövid, összegző szempontból. Az idegenségtől való félelem egy nem most kialakult alapstátusza és jellemvonása minden és minden olyan befogadó országnak, amelyek patológiás viszonyban állnak önmagukkal. Bár a migrációnak egyaránt van támogató és ellenző oldala, mindkettő rendelkezik hiányosságokkal. A szélsőséges álláspontok által hangoztatott veszélyek nem eltúlozva, léteznek, de kalkulálhatóak és a differenciált, az eset szintjén lokálisan tárgyalt és tematizált problémamegoldás szükséges. A további problémák származnak egyfelől abból, hogy nem tudunk differenciáltan beszélni a jelenlegi kérdésről és a fogalmak sem világosak, másfelől a kulturális tudásháttér hiányából, mely nemcsak a befogadó országok részéről jelentkezik, hanem a bevándorlók részéről is.

Erdély – mint egy a köztes, perifériás helyek közül – tapasztalataiból minden ember, nemzet és Európa is tanulhatna szolidaritást, nyitottságot és kompromisszumkészséget, habár ehhez több figyelmet kell szentelni a Conflict Zone Projekthez hasonló objektív, heterogén és hiteles eszmecseréknek.

Jelenleg egy kortárs magyar regényt olvasok. Bartis Attila A vége című új művét.

Kép forrása: tumblr - relyondarkice

Számos kritika megjelent róla, és bizonyára más részleteket még jobban lehetne idézni. Főleg, ha az ember nem az elején tart. Viszont eddig ezt a részt emeltem ki magamnak:

 Együtt csavartuk Anyámmal a lepedőket meg a paplanhuzatokat. Teljes erőből szorítottuk a rongykígyók két végét, mindig én tekertem jobbra, ő pedig balra. Vagyis hát csak felőlem nézve, mert tulajdonképpen ő is jobbra tekerte. És ezt évekig nem értettem. Évekig felfoghatatlan volt, miként lesz számára jobb az, ami az én szememben bal. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, melyik a valóság – pedig hidd el, csak annyi kell hozzá, hogy ne ugyanonnan nézzük a dolgokat, kisfiam. Hogy egymással szemben álljunk. Akkor rögtön pont fordítva látjuk ugyanazt.

(47. oldal)

Gyerekkori emlék, ház körüli teendő, apró, anyai bölcselet. És bizony sokára értjük meg, hogy lehet két dolog egy és ugyanaz: Máshogy látom magam körül a világot mint te, sőt nem is azonos nyelvet beszélünk. Nem azt értem egy szó alatt, mint ahogy az a nyelvedben szerepel.Tulajdonképpen, a gondolat szóbeli megfogalmazásánál elveszti egy lényegi részét, ezzel megteremtve a folytonos pontosítgatást, a félreértést. Egymás interpretálásánál ez csak tovább fokozódik. 

Néha eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha, úgy mint a fantasy/sci-fi filmekben, egyetlen érintéssel képesek lennénk megosztani a másikkal érzéseinket, gondolatainkat. Akkor talán jobban "megfoghatóbb" lenne ez az idegpályákon végigcikázó valami? De ami fontosabb: közelebb kerülne egymáshoz a te és az én látásmódom, hogy tudjuk, ugyanazt a lepedőt fogjuk?

Decemberben és májusban elárasztják a netet a vizsgaidőszakkal kapcsolatos mémek és a tuti hasznos tippek – az ismerősök panaszos vagy felvágós posztjait hagyjuk is.

Felvi, Eduline, Vs, ELTE online: ezekről az oldalakról szemezgettem a vizsgaidőszakos cikkeket, amelyek gyakran ellentmondásosak: „Kerüld a Facebookot, Twittert, Instagramot, és úgy általában a technikát!” Cikkajánlóban/magában a szövegben viszont már az szerepel: „Kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le semmiről!”

Hogy kerüljük el a Facebookot, hogyha egyszer ott beszéli meg az ember, mikor és hol üljenek össze egy közös tanulásra, és a csoportba töltik fel a jegyzeteket? Vagy a nethasználatot? A Google néha megspórol egy utat a könyvtárba.

Mik is azok a (lerágott csontú) tippek?

• Megfelelő környezet megteremtése + természetes fény melletti tanulás
• Kevesebb koffein, több alvás
• Inkább hatékonyan tanulj kevesebbet, mint szenvedve többet. Oszd szakaszokra: 25-30 perc aktív tanulás, 5 perc pihenés
• Asszociálj: idegen szavakhoz, vagy nevekhez társíts vizuálisan erős képeket, hogy fel tudd idézni (Vs – az egyetlen olyan tipp, ami talán újdonság lehet)
• Fontos a pozitív visszacsatolás: jutalmazd meg magadat tanulás után, ne csak vizsga után
• Kezdd elsőnek a könnyebb anyaggal, hogy belerázódj a tanulásba
• Ne halogasd. Állj neki egyszerűen (az ELTE online-nál egy pont nem finomkodik – végre valaki!)
• Használj appokat időméréshez, jegyzeteléshez (tuti módja, hogy a tanulás helyett az app kiismerésére fókuszálj)
• „Jegyzeteljetek kézzel – ez állítólag javítja a memóriát, könnyebb arra emlékezni, amit a saját kézírásotokkal láttatok.” (Eduline)

A tippeket olvasva kicsit megrökönyödtem…Persze, van olyan diák, akinek tényleg életmentőek ezek a tanácsok. Akinek a középiskola sétagalopp volt, és az igazi tanulással csak az első szemeszterben találkozott. 
 Az általános iskola után azért érzékeltem, hogy a középsuli egy más szint, ahol nem babusgatnak, ahol már komolyabb a tét, és simán beírják félévkor véletlenül a rosszabb jegyet, pedig a vessző után 8 állt, és nem határeset voltál. Nincs mese, az embernek meg kellett tanulnia tanulni. Na meg az egyetemisták idegesítő szövegeit elviselni. „ Inkább 100-szor az érettségi, mint egy vizsgaidőszak, meg egy kis érettségi miatt ne rinyálj.” Utólag persze könnyebb az okosat játszani, de mindig az a legnehezebb, amit épp csinálunk (vagy kellene).

Képek forrása: Jonlieffmd.com + Kaylathesenior.tumblr.com

Az utolsó tipp viszont a kedvencem. Állítólag. Lehet, hogy sok idő megy el a jegyzeteléssel, vagy mikor több száz oldalt tömörítesz, de már közben interpretálod a szöveget, saját módszered szerint rendszerezed – és igen, közben már elraktározódik a passzív memóriába. Onnan már „csak egy lépés” az aktív. Ez miért is új a Nap alatt? A tippek mögött valójában egy szó bújik meg: AKARATERŐ. Ezt kellene az embernek szemeszter elejétől treníroznia, hogy mikor a zh-s hét vagy a vizsgaidőszak eljön, tudja, hány nap és milyen módszer szükséges az adott tárgy teljesítéséhez.

A másik dolog – amire nem mindenki képes vagy nem jókor – az az, hogy elengedjünk bizonyos frusztráló dolgokat. Kár órákon vagy napokon át azon dühöngeni, hogy meg se nézte rendesen a beadandódat és kettest adott rá, vagy hogy „pofára” osztályozott. Rengeteg ilyen szituáció/ember van és lesz is még. Ha mindig rájuk pazaroljuk az energiánkat, akkor többször fognak „megtalálni” mint egyébként. Inkább mantrázzunk mindenkor Murphyt:

Ami el tud romlani, az el is romlik. (Lásd: Neptun)

• Semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.
• Minden több időt vesz igénybe, mint amilyennek látszik. („Könnyű ez a vizsga!”)
• Ha többféle dolog is elromolhat, biztos, hogy az romlik el közülük, amelyik a legnagyobb kárt okozza.
• Ha rájöttél, hogy egy művelet négyféle módon mondhat csődöt, s mindegyiket kivéded, menten fellép az ötödik.
• Külső hatások híján a dolgok rosszabbodnak.
• Ha végre nekilátsz valaminek, előbb még valami mást kell csinálnod.
• Minden megoldás új problémákat kölykezik. (Tanulsz a vizsgára, de egyre hülyébbnek érzed magadat)
• Mosolyogj! A holnap rosszabb lesz a mánál.

Képek forrása: Topperguru.com + Spaciorandom.wordpress.com

Pár pillanatnyi igazi felüdülést hoznak ilyen esetekben a mémek. Egyedül ők képesek ekkor, a saját nyomorúságos helyzetünkkor megnevettetni, megvigasztalni és erőt adni a folytatáshoz. Vagy ha nemcsak fogyasztod, hanem termeled is, végre kiélheted a kreativitásodat, amit a végeláthatatlan számolások és magolnivaló fogalmak beléd fojtanak.

Azt mindannyian tudjuk, érzékeljük, hogy több időt töltünk a közösségi oldalak használatával. De a mennyiséggel is tisztában vagyunk?

A smart insights statisztikája („What happens online in 60 seconds?”) a legnépszerűbb közösségi médiumot vizsgálja fő profiljuk szerint. Ha visszatekintünk az elmúlt 3 évnyi internet-felhasználási módjainkra, akkor lassan tényleg „tartalomsokkot” kellene kapnunk.

A 8 cikkelyből néhány kiugró eredményt ért el, hiszen például a Youtube videó feltöltéseinek az órái vagy a Whatsapp üzenetküldésének számai (millió) a 2013-as állapotukhoz képest megnégyszereződtek! Talán kár erre pazarolni az időt, de: milyen okok állnak ennek a hátterében? – erre próbáltam részben saját kútfőből, részben mások megkérdezésével lehetséges válaszokat találni. Viszont nem fogok foglalkozni a Wordpressel, a Twitterrel és az Instagrammal, mert nem használom őket. A Twitter esetében ez nem is meglepő, hiszen egy 2014-es magyarországi felmérés kimutatta, hogy Magyarországon az internettel rendelkezőknek csupán 5%-a szokott hetente többször „tweetelni”. Természetesen, azóta valamennyit biztos nőtt ez a szám. Azért érdekes, hogy nálunk nem lett nagy keletje.
Bár szeretem az egyszerű, de nagyszerű dolgokat, nem lettem (még) Insta-hívő. Ha egyik ismerősöm összeköti az Instagram fiókját a Facebookjával, úgyis mindent látni fogok. De marketing célokra való használata (márkaépítés, PR jellegű célok) talán mára már elengedhetetlen lett.

A második kép forrása: Medicalnewstoday.com

 Azt gondolnánk, hogy manapság mindenki rendelkezik interneteléréssel otthonában – legalábbis fiatal fejjel ezt mondanánk, miközben elfeledkezünk vagy alapból kizárjuk ebből a közösségből az idősebb korosztályt. De egyre több 65 év fölötti fizet elő és tanulgatja a netezést, így ők is hozzájárulnak statisztikánk megdöbbentő eredményéhez. Az sem meglepő már, ha egy háztartásban az egy személyre jutó eszközhasználat megnégyszereződik: asztali gép, laptop, tablet, okostelefon. Elképzelhetetlen, hogy minden évben ne díszelegjen valamelyik a karácsonyfa alatt. Ehhez persze az okostelefonok „szavatossági idejének gyors romlása” is hozzájárul (habár egy rendszerfrissítés vagy a gyári adatok visszaállítása sokat segíthet rajta).

A közösségi médium növekvő használatának spektruma nemcsak az idősek felé terebélyesedik, hanem az egyre fiatalabbak is bekapcsolódnak ide. Az elsős kisiskolások is telefonnal a hátizsákukban járkálnak, mivel ha baj érné őket vagy valamilyen probléma támadna, rögtön tudják hívni a szülőket. És egy szülő sem szeretné, hogy kiközösítsék a gyereküket azért, mert ő pl. nem ismeri a Subway surf-öt. Az viszont előfordulhat, hogy én vagyok túlságosan lemaradva, és már az óvodások is nyomkodják az udvaron.

400 órányi videó feltöltés 2015-ben. A Youtube nem csupán egy videómegosztó oldal (amivel most a Facebook próbál vetekedni, ezért változtattak a videók elindításának a szerkezetén). Persze, fő funkciója a zenecsatornák, lejátszási listák, teljes filmek és sorozatok megtekintése. A Facebookhoz hasonlóan ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy Maslow piramisának önmegvalósítási szintjét erősítse az ember magában. Ma már pár kattintással, egy jobb okostelefonnal saját csatornát indíthatunk a Youtube-on, ami akár 5 perces hírnevet is hozhat nekünk. Az internet mindig felkap egy-egy ötletet, videót (a vicces bakik vagy állatvideók tuti befutók), de ezek tiszavirág életűek, ami szerintem rendben is van. Ahhoz, hogy valaki magát igazi vloggernek (videóblog készítőnek) nevezhesse, rendszeres feltöltésre, jó/humoros beszédképességre és érdekes témákra van szüksége. Az, hogy a videóinak a minőségére és azoknak egyre jobbá tételére figyeljen, a legtöbb embernek idővel magától is elkezd számítani. Ha elég kitartó az ember, és valóban tehetséges, több százezres nézettsége is lehet a végén, amit a Youtube a jól kiépített partnerprogramjával támogat – azaz igazi business lehet a hobbiból. 

 A Whatsapp is ügyesen játszik, hiszen a kapcsolatfelvétel, másnak a megtalálása sokkal egyszerűbb és pontosabb, mint a Facebookon. Csupán a telefonszám helyes bepötyögése szükséges, és az, hogy a másik is rendelkezzen az alkalmazással. Ha a közelben még Wifi is található, akkor rajta keresztül ingyen telefonálhatunk ismerőseinkkel (bár erről talán inkább a Viber a híresebb, és persze szinte már mindegyik közösségi médium rendelkezik ezzel a szolgáltatással). Személy szerint én a családommal a Whatsapp-on szoktam képeket, videókat megosztani, mert valahogy „zártabbnak” érzem, mint a Facebookot (bár ennek az érzésnek nem lehet túl sok logikai alapja :D). Mondjuk a „kék arckönyvvel” ellentétben a Whatsapp sokkal erőszakosabb abban az értelemben, hogy az üzenetben megosztott médiaanyagokat azonnal letölti, sőt szerintem a Wifi bekapcsolást követően elsőnek ezeket az üzeneteket kapjuk meg. 

 Képek forrása: Secondaryceiag.wordpress.com + Jebiga.com (John Holcroft szatirikus illusztrációi)

Végül a Facebook. Egyik tanárom kirakat-mutogatásnak nevezi, és valóban erről (is) szól. Ki tudja jobban berendezni a maga kirakatját; mennyi pozitív visszajelzést kap a „végtermék”, azaz sikeres volt-e az eladás. Azonban maradjunk a 2015-ös, 3.3 milliónyi posztszámnál. A Facebook valóban elmondhatja magáról, hogy közösségi oldalként teljesen lefedi az emberek mindennapi életének minden egyes másodpercét. Nemcsak a személyes kapcsolatainkat ápoljuk rajta keresztül, hanem a félhivatalosakat is. A tanárok zárt csoporton belül osztják meg diákjaikkal az iskolai feladatokat, figyelmeztetik őket a másnapi ünnepségre való kiöltözésre stb. 
Posztszám növelő a különböző vállalatok és vállalkozók megosztásalapú nyereményjátékai, emellett a különféle „kihívásos divatőrületek”. Van ennél egy félelmetesebb elterjedt nézet: ha nincs megosztva, nem is történt meg. Mintha az offline jelenlétünk megosztás nélkül nem lenne már értékes. Zombi módjára zabáljuk a magán, helyi és globális szintű tömörítettséget a telefonunk képernyőjén (legyen ennek a jelenségnek a neve fast interest consumption, ha még nem létezne rá semmi). 

Megpróbálom külső szemlélőként is nyomon követni ezt az egyre gyorsuló (és talán cél nélküli) folyamatot, nemcsak az árral haladni – bizonyára sok érdekességet és gondolkodnivalót fog még magával hozni. 

December 17-én kipróbáltam a FessNeki eseményét/foglalkozását, ahol is Gustav Klimttől az Anya és gyermekét festettük meg!

Képek forrása: The Tapestry House + Fessneki Facebook oldala

Gustav Klimt olajfestménye, az Anya és gyermeke, valójában a Nő három életkorának egy részlete.
A FessNeki palettáján minden hónapban 13-16 híres festmény szerepel, amelyek közül, népszerűségük okán, sok a visszatérő. A leggyakrabban Gustav Klimt, Leonid Afremov, Graham Gercken és Vincent van Gogh képeiből válogathatunk, sőt most már Vaszary Jánostól is (aki csak teheti, nézzen meg legalább egy kiállítást a magyar festő képeiből)! Az instruktorok segítenek a maximum 15 főből álló csoportnak lépésről lépésre megfesteni az adott képet. 

Képek forrása: FessNeki

FessNekiről érdemes tudni – mint ahogy a foglalkozás megkezdése előtt megtudtuk egyik instruktorunktól, Simon Edinától –, hogy Európában egyedülálló ez a csoportos ecsetforgató kezdeményezés, melynél nem egy elvárt rajztudási szinten van a hangsúly, vagy az intézeti oktatáson. Itt mindenki eltölthet és kikapcsolódhat egy kellemes estére párjával, barátaival, munkatársaival, vagy akár egyedül (mint én). A lényeg, hogy mindenki felfedezze a magában rejlő kreativitást – kicsit közhelyes, de tényleg erről szól, és meg is valósul. Annyira közkedveltté váltak, hogy már Bécsben is nyitottak egy alkotóműhelyt. A 3 órás festés után (este 7-től 10-ig tart) pár percet beszélgettem Sávai Ritával, az egyik alapítóval, hogy megtudjam, honnan is jött a FessNeki ötlete. Pár éve kint járt Amerikában, ahol ez a bárki számára megalkotható festésmód már rég elterjedt. Már az első 5 perc után beleszeretett, hogy nem érzi az oktató szigorú tekintetét magán, hogy teljesen más élmény, mint az általános és középiskola jól ismert, jegyközpontú rajzórái (bár ott sose fest az ember vászonra). És sikerélménnyel távozott, pedig lássuk be, az ember nem áll neki csak úgy festeni, sőt rajzolni se, ha nincs "tehetsége" hozzá. Tanulható egy bizonyos szintig, persze, de én se fakadok dalra, mert nincs hangom, hiába lehetne trenírozni tanárral a hangszálaimat. 
Mikor otthon felakasztotta, és vendégek érkeztek hozzá, mindenki el volt ragadtatva a festményétől, és ők is szívesen kipróbálták volna. Így egy percig sem kételkedett, hogy ebből ne lehetne egy vállalkozást indítani.

– Mit kérsz inni? Teát, ásványvizet, vagy bort? – kérdezték mindegyik résztvevőtől, miután lepakoltak az otthonos stúdióban. 2 instruktor Nagy Klaudia és Simon Edina segített végtelen türelemmel és kedvességgel – nem a "szokásos" eladóival, mivel nemcsak a pár perces vásárlás kötött össze minket, hanem az alkotás. Összesen 4 instruktor és 2 alapító van, Rita és testvére, Anikó. Egy hosszú asztalon vártak minket az eszközök (ceruza, ecsetek, az adott kép színeinek akril festéke, köpeny), a festőállvány és a vászon. Az instruktorok szaktudásukkal részleteire bontják a kiválasztott képet, megrajzolják főbb kontúrjait. Majd az eseményen mutatják, azaz ők is a résztvevőkkel együtt festenek. Melyik réteg melyik után jön; hogyan tudjuk a színeket kikeverni; hogyan tudunk javítani. A legjobb viszont az, hogy nem ragaszkodnak az általuk festett koncepcióhoz, az csak javaslat. Nyugodtan felvihettünk élénkebb vagy pasztell árnyalatú színeket; körök és virágok száma, mérete, színei rajtunk állt. Mindig körbejártak, segítettek, tanácsokat adtak, de mindig elismerték a résztvevők festményeinek szép részét – többen megtanulhatnák tőlük a dicsérve segítő javaslattételt – és mindig az adott ember "stílusához" igazították tanácsaikat. 

Sávai Rita fotója (szerkesztett változat)

Bár egyedül mentem, és tartottam is emiatt egy kicsit, de teljesen felesleges volt. Szinte észre se vettem a körülöttem lévőket, egyedül a vászon, a színek és én léteztem. Mikor a következő lépéseket ismertették, akkor se szűnt meg ez a meditációhoz hasonló állapot. Flow-élményként is hirdetik, azaz egy nem mindennapi eseményként, amelybe ha egyszer bekerülsz magával ragad. Valahogy ösztönösen jön az "egyedi színvilág", a körök és virágok kompozíciója.

 Összegzés:

• Mindenképpen kipróbálandó! 
• Árban egy egyetemistának kicsit sok, de fektessünk belé, megtérül
• Hely és idő egyaránt elérhető, kivitelezhető
• Különleges ajándék a megfestett kép is, az esemény meg főleg!

Sávai Rita fotója (szerkesztett változat)

Szólásokat és közmondásokat mindenki ismer, használ is – de elgondolkodtunk valaha is, honnan ered egyikük-másikuk?

A napokban 3 szólás ütött szöget a fejemben:

• Leesett neki a tantusz
• Ott hagyott csapot-papot
• Kivétel erősíti a szabályt

+1: karácsony (mégis közelednek az ünnepek, így én is kiveszem a részemet – kicsit másképp)

Leesett neki a tantusz:

Szólásunk a telefonautomaták korához kötődik, pontosabban az azokhoz használt érméket nevezzük tantusznak. A tárcsázás után a hívott szám kapcsolása rövidebb vagy hosszabb ideig is eltarthatott. Hasonló a helyzet egy adott dolog elmagyarázásánál: valaki hamarabb megérti, míg más sokára "kapcsol". 
Megjegyzés: sajnos, én már ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik már nem ismerte meg az utcai telefonfülkék báját.

Forrás: Wikipédia + Szó- és szólásmagyarázatok + első kép + második kép

Ott hagyott csapot-papot:

 Petőfi Sándor révén terjedt el ez a szófordulat, ő szedett versbe egy Csokonai Vitéz Mihályról szóló anekdotát, amelyet elvileg Domby Márton (Csokonai iskolatársa) jegyzett le. 

Csokonai

Egy kálomista pap s Csokonai
Egymásnak voltak jóbarátai.
Kilódul egyszer Debrecenből
S a jóbarát előtt megáll,
S: ihatnám, pajtás! így kiált föl
Csokonai Vitéz Mihály.

„No, ha ihatnál, hát majd ihatol,
Akad még bor számodra valahol,
Ha máshol nem, tehát pincémben;
Ottan nem egy hordó bor áll,”
Szólott a pap, s leballag véle
Csokonai Vitéz Mihály.

„Ihol ni, uccu!” fölkiált a pap,
Amint egy hordóból dugaszt kikap;
„Szaladj csapért! ott fönn felejtém;
Szaladj öcsém, de meg ne állj!”
És fölrohan lóhalálában
Csokonai Vitéz Mihály.

A likra tette tenyerét a pap;
Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap,
S a csap nem jött, és a pap morgott:
„De mi az ördögöt csinál,
Hol a pokolba’ marad az a
Csokonai Vitéz Mihály?”

Tovább nem győzte várni a csapot,
Ott hagyta a hordót, (a bor kifolyt,)
Fölmén a pincéből a házba,
De ott fönn senkit nem talál.
Csak késő este érkezett meg
Csokonai Vitéz Mihály.

Hát a dologban ez volt az egész:
Kereste ott fönn a csapot Vitéz,
Zeget-zugot kikutat érte,
De csak nem jön rá, hogy hol áll?
És így csapért szomszédba mégyen
Csokonai Vitéz Mihály.

A szomszédban valami lakzi volt.
Elébe hoztak ételt és italt;
És ím az étel és bor mellett
És a zenének hanginál
Csapot, papot, mindent felejtett
Csokonai Vitéz Mihály.

(Pest, 1844. november.)

 Forrás: Napvilág íróklub + Magyar-irodalom.elte.hu + második kép

Kivétel erősíti a szabályt:

 Exceptio probat regulam. – hangzik az eredeti mondás. Az elterjedt magyarázat szerint félrefordítás történt a probat igénél; helyesen:  „A kivétel teszi próbára a szabályt.” 

Eredetileg azt jelentette, hogy „a kivételes esetek ismeretében lehet a szabályra következtetni és a szabályt alkalmazni lehet a kivételként fel nem sorolt esetekben.” Röviden és tömören: A kivétel szabályt teremt. (Cicero vezette be és alkalmazta ezt a jogi elvet Lucius Cornelius Balbus védőbeszédében.)

Belegondolva, tényleg logikátlanul használjuk. Hiszen egyes esetekben azért alkotnak meg új szabályokat, mert az eddigiekbe nem tartozik bele az az új tényező, amely felmerült. Szabály és kivétel nem létezhetnek egymás nélkül, kölcsönösen hatnak a másikra, de sose lesz képes a szabály mindent lefedni, azaz megszüntetni a kivételes eseteket.

 Forrás: Wikipédia + első kép

Karácsony: 

Kukacoskodásnak tűnhet, de egy ünnep nevétől elvárnám, hogy közvetetten vagy közvetlenül fejezze ki azt, amit értünk alatta. Újév, Pünkösd, és társaik. Sajnos, nem lehet explicit megmagyarázni a karácsonyt, így mindenki eldöntheti, neki melyik teória tetszik jobban.

a, Bolgár közvetítéssel kerülhetett át a keleti keresztény egyház szláv nyelvéből. Kracsun bolgár kifejezés a téli és nyári napfordulót jelenti, míg a macedón nyelvjárásokban kifejezetten a karácsonyt jelöli.

b, Etimológiailag vizsgálva, „az óegyházi szláv az albán nyelv karcun szavát vette át, melynek eredeti jelentése rönk, tuskó, utalva a téli napfordulókor tartott máglyarakás pogány népszokására.”

c, A Kassai Kódex (1267) alapján felmerülhet az is, hogy a régi magyar kerecsen/kerecseny szóból származhat, ami a pogány magyarok, karácsony idejekor tartott sólyomröptetésére utal (sólyom, mint napmadár, átvitt értelemben megújulás).

d, Legvalószínűtlenebbnek azt a változatot mondanám, miszerint a latin incarnatio (megtestesülés) szóból eredhet, „mivel ez Isten testben való megjelenésének ünnepe.”

Forrás: Wikipédia :D

November 27. Péntek este, AnKERT. Harry Potter buli – ilyen nincs...De van! Aztán volt is, meg nem is.

Mielőtt tovább olvasnál, kérlek fusd át a 444! cikkét. Kiegészíteném pár aprósággal, még több résztvevő-élménnyel.

Barátnőmmel az első 15 ember között voltunk, akik elsőként vehették át – az internetes „Tudd meg, hogy milyen személyiségű vagy valójában!” alapú tesztkérdésekre válaszolva – jegyeiket és karszalagjaikat. Nem sejtettem, hogy az itt tapasztalt malőr életre kelve végigsiklik a konkrét eseményen is, hogy sziszegve kirajzolja fölötte a Sötét jegyet.

Mi is volt ez a jel? A Mardekárba (zöld-ezüst) került barátnőm, én a Griffendélbe (skarlátvörös-arany). Mikor megkaptuk a karszalagjainkat, a másik házának a színe tetszelgett rajta. Zavartan kérdeztem a pultos hölgyet, hogyha mind a négy ház színeiben készítettek karszalagokat, akkor miért nem aszerint osztják ki? Lefagyott egy pillanatra, majd hangosan felnevetett, hogy ja, upsz, ezt eddig is így kellett volna, elrontotta. Végül is csak 5-6 ember jegyét rontotta el, megesik. Viszont mikor a bulin tapasztalod azt, hogy például a jelmezversenyt lebonyolító férfi tízből hétszer(!) rossz házat/nevet mondva mutatja be a versenyzőket, pedig egyértelmű, ki kicsoda, akkor csak egy feltételezés marad. Egy, ami az egész estére érvényes. A Lost in Budapest Bar, számomra ismeretlen létszámú csapatában valaki/valakik felvetették egy Harry Potter stílusú buli szervezését, mivel az ilyen beöltözős és egy témát feldolgozó események is a palettájuk részét képzik. Ötlet elfogadva, facebook esemény létrehozva. Szuper, de láthatólag nem szántak arra időt a dolgozók, hogy az esetleg még „muglinak” tekinthető kollégáikkal leüljenek egy közös Harry Potter filmmaratonra. Nekik a filmek is elegendőek lettek volna, mert személy szerint én nem vártam el, hogy mindegyik szervező HP rajongó legyen, csupán annyit, hogy a főbb dolgokkal tisztában legyenek, így biztosan (=jól) bonyolítsák le ezt a részét.

A Lost in Budapest Bar eddigi eseményeit tekintve a facebook oldaluk alapján egy alig ismert (bár ki tudja, lehet tévedek; nem hopponáltam még eleget a pesti éjszakában) és maximum 80 vendéget kiszolgáló-szórakozató helyről van szó, ami most a témaválasztás és egy Felix felicis-szerű szerencse miatt óriási figyelmet kapott a rajongóktól. Pár nap (talán egy hét) alatt több ezren jelezték részvételük szándékát. Mivel kb. 3 héttel korábban hozták létre az eseményt, így volt idejük a nagyfokú érdeklődésnek eleget tenni, és valóban "nagyszabású" rendezvényt varázsolni mindebből. Így esett végül az AnKERT-re a választás, ami szerintem egy remek döntés volt. Az már kevésbé, hogy a max. 1500 fő biztonságos befogadása helyett 3000/4000 résztvevő nyomorítását valósították meg. Nem tisztázott, hogy pontosan mennyien is voltunk az egész este folyamán, bár nekem a bárban még azt mondták, hogy 3000 jegyet árusítanak, abból 200-at a helyszínen; facebookon több helyütt ez a 4 ezres szám bukkan fel gyakran. Hogy maga az AnKERT pontosan hány embert képes befogadni, nem derült ki eddig számomra. 

Négyfős (3 Mardekáros, 1 Griffendéles) csapatunk a kapunyitást követő órában már oda is ért a helyszínre. Ezért utólag nagyon hálás vagyok, mert mint kiderült (kommenteket olvasva), hiába rendelkezett a hely ruhatárolóval, az első 200 ember tudta csak leadni a kabátját.
A dekoráció számunkra megadta a kellő alap-feelinget, habár voltak, akik csalódottak voltak a papír-olló kreatív kézművesszakkör dekorációja miatt. A szervezők hangsúlyozták is, hogy ez nem egy hivatalos rajongói találkozó. Tehát miért is vártak el egy londoni/orlandoi nívót? Azért a bejárati kapualjba kivetített Sirius Black mint üvöltő azkabani fogoly, megérdemel egy elismerést, és a mosdók is(minden szempontból!). Akik meg abszolúte csak negatív élményképpel távoztak, azok utólag mondhatják, hogy ez hirdette számukra Dante poklát.

                                                       Gif forrása: Deviantart by nightgrowler

 A 444! cikke elég szépen leírta a talán legnagyobb felháborodást kiváltó tényező okait: a vendégek szerint vizezett alkoholt; a vajsör hiányát; a házak italainak abszurditását (áraikat, mennyiségüket, és alkohol szintjeiket tekintve). A programokhoz még hozzáfűznék pár dolgot, azaz a Kvízhez, a Kviddicshez, a Trimágus tusához, az alkartetkó/sebhely sarokhoz és a jelmezversenyhez.

• Szerintem nem az volt a baj, hogy aki csak a filmeket látta – azokat is már régen – nem nagyon tudott hozzászólni a Kvízhez. Két kérdést mindenképp be tudott karikázni, mert mellette volt a megoldás. Pl.: Melyik nem az Abszol úton található? d, Szárnyas Vadkan – ez Roxmortban van! Ha emellett eltekintünk, akkor a csapatunknak nagyon tetszett, voltak agyafúrt kérdések. A helyes kitöltésért elvileg kap valami nyereményt a győztes. 
• A Kviddicsnél valóban ez volt a helyzet: aranyszínű labdát dobáltak a három felakasztott hullahopp karikába...Semmit se láttunk (pedig magas vagyok...), csak a mikrofonos srác szavaiból tudtuk, hogy áll a "mérkőzés". Feldobhatták/nehezíthették volna mondjuk azzal, hogy a karikák előtt másik karikákat mozgatnak.
• A Trimágus tusa talán már születésekor bukásra ítéltetett...Azt elismerem, hogy a facebook eseményt nem olvastam végig rendesen, ezért nem tudtam, hogy a Mardekár pultjánál lehetett bedobni a neveket. Bár azt se nevezném tökéletes választásnak, hiszen nemcsak ki kellett menni hozzá a hidegbe, hanem a fagyoskodó, italra várókon is át kellett magát küzdenie az embernek.Gratulálok amúgy minden játékosnak, különösen azért, hogy sikerült egyáltalán meghallaniuk saját nevük elhangzását, és időben a "professzorokhoz" érni. Talán engem ez a rész zavart a legjobban. A termeket nem kapcsolták össze, azaz nem volt egy közérdekű infókat közvetítő hangfalrendszer . Mivel ez egy amúgy is inkább beszélgetős estének indult, talán senkit sem zavart volna, ha mindenhol hallja a pár percig tartó versenyek közvetítését. Ha már a Trimágus tusa alatt a versenyzőket az ebédlőből a kvízszobába rángatták, majd vissza. (Magasabb színpadok ettől függetlenül is jól jöttek volna.) Egyetlen eleme érdemel elismerést. Nem ivásra hegyezték ki, hanem kizárólag ügyességi számokból állt, amelyekhez azért kellett Fortuna kegyei is.
• Jöjjön az "alkotó műhely". Mi csak Sötét jegyet kértünk az alkarunkra (igen, én is, Griffendéles létemre), amelynél a készítő lány már előre bocsánatot kért, hogy nem lesz megszólalásig "megjelenésig" tökéletes az eredetihez képest. Lényegtelen, mert így is mindenkinek tetszett. De a másik, a sebhelykészítő lány is pazar munkát végzett, élethű véres hegeket varázsolt mindenkire.
• Igazából a jelmezversenynél inkább a versenyzőket állítanám a központba, főleg azokat, akik Fleur Delacour-nak és Luna Lovegood-nak öltöztek. Nemcsak hitelesre sikerült a jelmezük, de igazi színfoltok voltak a sok, hétköznapi taláros között. 

Én csak buli közben tudtam meg, hogy a házak állítólagos szellemei valójában a PersoLab csapata, akik igazi mágiát csempésztek az este hangulatába. "Véres Bárót" volt szerencsénk megismerni és az ő kártyatrükkjeit, amelyeket képtelenek voltunk "hatástalanítani" leleplező bűbájainkkal. Inkább élveztük műsorát.

A DJ nevét nem találtam meg, de remélem nem fogunk egy időben, egy légtérben, munkaideje alatt találkozni...Táncolni se tudtunk, az igaz, mert hol a Trimágus tusa, hol a jelmezverseny foglalta el az ebédlőt, az egyetlen táncparkettet. De míg sorban álltunk a Hollóhát pultjánál (kb. 30 percig), eleget hallottam. Volt egy-két jó szám..egy-két. Gondolkoztam, hogy az italok mellé kérjek-e egy dementort vagy egy Avada Kedavrát.

A legnagyobb pozitívumok között azért magát a Harry Potter témájú buli-ötletet is megemlíteném, hiszen nonszensz, hogy még egyszer sem volt, még hasonló sem Pesten. Értem, hogy a Star Wars galaxisát többen szeretik, és talán precíz szervezőképességekkel megáldott rajongók valósították meg, de Roxfortos társaim! Mi is bebizonyítottuk, hogy elegendően vagyunk, sőt elhivatottak is egy hivatalos találkozóhoz! És innen jönne a másik pozitív dolog, maguk a rajongók! Oké, minden buliban van jó pár nyitott és csak-úgy-odacsapódók-hozzátok-és-még-jó-fej-is-vagyok típusú arc, de itt többről volt szó, mint egy átlag partinál. Ezt hívnám igazán nívós közösségnek.

Ismét a Scolar kiadó könyvbemutatóján vettem részt november 11-én, ahol Nathan Filer A zuhanás sokkja című regényét mutatták be. Helyszínül az Eiffel téri Costa Coffee-t választották – nem véletlenül.

A kép forrása: www.huffingtonpost.com

A bemutatót Illés Andrea nyitotta meg, a magyar kiadás szerkesztője. A zuhanás sokkját 2013-ban adták ki Angliában, és ahhoz képest, hogy a szerzőnek ez az első könyve, hatalmas sikert aratott: elnyerte a Costa Coffe által alapított Costa Book Awards 2 díját is, az Év legjobb könyvéért és az Első regényért járó díjakat. A könyv olyan problémákat érint, amelyekről nehéz beszélni: a Down-szindróma és a skizofrénia. Magyarország lakosságának 1%-át diagnosztizálták az utóbbival. A zuhanás sokkja viszont nemcsak érzékenyít a téma iránt, hanem még szórakoztató is. Kicsit eltér a megszokott forgatókönyvtől.

A rendezvény szereplői:

• Horváth Gergely műsorvezető
• Mészáros Béla színművész a TASZ Hullámvasút – Egy kicsit skizo fiú naplója című anti-stigma kampányának főszereplője
• Nádor Zsófia fordító
• És maga Nathan Filer, a szerző

Nathan Filer hátteréről egy keveset: „Filert a regény megírásához saját tapasztalatai vezették: tíz éven át dolgozott ápolóként elmegyógyintézetben." – olvashatjuk a könyv fülszövegében. Horváth Gergely rá is kérdezett, hogy milyen indíttatás vezérelte még, hogy ennyire érzékeny lett a történet? Nathan kicsit szűkszavúan válaszolt, miszerint meg akarta ismerni az élő ember alapján elgondolt karaktert, ennek az eredménye lett a könyv. 

2 részlet hangzott el a bemutatón, amelyeket a szerző és a felolvasó, Mészáros Béla választottak. Szerencsére, egyik sem egyezett meg a beleolvasható részlettel. Az első önmagában is megállja a helyét, nem kell ismerni hozzá az egész könyvet, és azonkívül, hogy Matthew-ról, a főszereplőről kapunk egy képet, még rövid is – mondta mosolyogva a szerző. Majd hozzátette, miután elhangzott az adott részlet, hogy könnyű lett volna egy olyan skizofrénről írni, aki gonosz. Helyette van egy kis csoport, akik szeretik egymást, mégis elrontják valahol.

Igazán fellélegeztem ezek után. A hívogató marketing-szöveg valóban a valóságot rejti. Nem egy ipari séma-történetet fogok olvasni, nem kell sablon-karaktereket nyomon követnem. Ez olyan hétköznapinak hangzott, abban az értelem, hogy a tipikus beteg-hozzátartozó viszonyra ismertem a részletből. Mindannyian álltunk már az egyik vagy másik oldalon, bár eltérő körülményekkel. Ha betegek vagyunk, szeretteinket meg szeretnénk óvni a sok aggodalomtól, és inkább tettetjük a mosolygást, nincs baj. Ha mi állunk az aggódók szerepében, szánakozunk, de ezt megpróbáljuk elrejteni (zéró sikerrel), és mindent megteszünk, hogy örömet okozzunk a másiknak. A kettő ugyanaz. Annyira féltik a másikat, hogy megjátsszák magukat, azaz rosszul kommunikálnak, és egyik sem azt adja a másiknak, amit tulajdonképpen adni kíván.

Volt szó Magyarországról, de mi a helyzet Angliában? Ott másképp állnak a skizofréniához? – hangzott a kérdés Horváth Gergelytől. Azt gondoltam, az angolok előrébb járnak e téren, de Nathan szavai ezt megcáfolták. Nem közbeszéd tárgya ez a betegség, sőt ott is stigmával jelölik. Pedig igaz volt a bemutató elején elhangzott 1%, ennyi ember érintett az egész világon. Ez eléggé sok, mégis ennyire keveset beszélünk róla.

Majd következett a második részlet, amelyre Mészáros Béla kampányakor tett zárt osztályi látogatása alapján esett a választás. Itt már egészen biztos lettem abban, hogy a kiadó megtalálta a tökéletes hangot ehhez a könyvhöz. Még ha véletlenül is. Ebből megérné egy hangos könyv változat.
Műsorvezetőnk szerint ez a részlet is bizonyítja, hogy a könyv tele van idézhető és idézendő idézetekkel. De milyen megfontolás miatt ment pszichiátriára Nathan Filer? Drámát tanult az egyetemen, de más volt, mint amire számított. Mivel édesanyja ápolóként dolgozott az egyik kórházban, így ő szolgáltatta a példát rá. Kellett is a munka, ezért belevágott. 

 A beszélgetés során sokszor előjött a rendkívüli szeretet, ami a könyvből és annak összes karakteréből árad. Horváth Gergely egy picit meg is akasztotta a beszélgetés menetét az újra és újra feltett kérdésével, miszerint lehet tanítani ezt a fajta szeretetet? Végül is jogos a kérdés, de: „Ha megvan benned, bele is tudod tenni.” – hangzott az egyszerű válasz. Nathan azért ír, hogy mások elolvassák, és máshogy tekintsenek a regény központi témáira. Ezt a szándékot a díjak és az azoknak köszönhető nagy érdeklődés miatti eladás segítette.

Különös figura ez a fiatal angol. A könyve rangos díjakat és 30 nyelvre való lefordítást tudhat magáénak. Mégis a rendezvény alatt és után nem csak a szerzőt láttam, hallgattam, mint az előző könyvbemutatón. Azt az őszinte közvetlenséget adta, amivel nehezen találkozhatunk egy hivatalos eseményen (mindegy, hogy kávézóban tartják-e vagy sem). Hálás volt, amiért felálltam a hivatalos bemutató után, és kérdeztem tőle.

Szeptember 10-én, csütörtökön 18 órakor került megrendezésre a Scolar kiadó könyvbemutatója a MagNet közösségi házban. A helyszínválasztás tökéletes összhangot képzett a könyvek témáját illetően, ezzel rögtön kiemelkedett ez az esemény a szokásos címkéjű bemutatók kategóriájából.

Érsek Nándor, a felelős kiadó mutatta be pár mondatban a Scolart, amely immár 22 éve látja el az olvasó közönséget magas színvonalú könyvekkel. A minőség mellett a társadalmi felelősségvállalást is szem előtt tartja a kiadó. A bemutatott 2 könyv, „Buddha a porszívóban–Útmutató a házimunka meditációs gyakorlataihoz” és az „Ülj figyelmesen, mintegy béka – Mindfulness-gyakorlatok gyerekeknek és szüleiknek” (Eline Snel), ennek a feladatkörnek egy részét hivatott támogatni.

Négyen ismertették a könyveket és azok fő mondanivalóját: Dr. Mogyorós Irén Zsuzsanna, gyermekpszichológus; Fazekas Gábor, az Országos Onkológiai Intézet stresszkezelő tanfolyamok oktatója; Basa Ágnes és Dobos Andrea Beáta, a Buddha a porszívóban című könyv írói.

Dobos Andrea, a köszöntőt és bemutatást követően, 10-15 perces mélytudati meditációs gyakorlatot tartott a közönség számára, ezzel is ráhangolva a következő egy óra témájára.
Írótársa, Basa Ágnes röviden beszámolt könyvük előkészületeiről, majd Buddha szavait idézte fel, miszerint a meditálás elviselhetővé tesz magunk és mások számára is. Ezt egészítette ki Dobos Andrea: a világ és a háztartás számára is. Hiszen a háztartás stresszesen kétoldalú, egyszerre jelenti a sikerek és a kudarcok területét. Bár gyakran nem is érzékeljük az előbbit. Gondolataink csaponganak, ahogy kezünk is egyik feladatról a másikra viharzik át. A nagyobb családi összejöveteleket egyszerűen nem tudjuk élvezni, mert nem is tudunk részt venni benne a tálalás, mosogatás, pakolás bermuda háromszögje miatt.

Andrea ledobta magáról a házimunkának ezt a fajta bilincsét, mikor bevezette a mindennapi meditációt a ház körüli teendők közé. Például a rendrakás nála nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is megtörténik, hogy ezután az élete többi területére is kihasson.

Basa Ágnes azt szerette volna elérni közös könyvükkel, hogy a tapasztalás a jelenlétben ne csak konkrétan meditáláskor, hanem minden pillanatra legyen érvényes. Hiszen az időnk véges, így minden percét ki kell használnunk.
A „Buddha a porszívóban” az alapgyakorlatokon keresztül, egymásra épülő tematikával vezet be az alternatív házimunkavégzésbe, amit a CD melléklet is segít.

Mogyorós Irén, gyermekpszichológus vezette át a beszélgetést másik könyvünkre. Gyakran még mi magunk se tudjuk megfogalmazni, vagy megfelelően kifejteni érzéseinket, nemhogy a kicsik. Az Ülj figyelmesen, mint egy béka tanácsokkal látja el a szülőket, hogy hogyan kerüljenek közelebb önmagukhoz és gyermekikhez ezekben az esetekben.
Egy általa is használt gyakorlatot mutatott be, a milyen időjárás van benned? Ennél a feladatnál különböző időjárást festenek le a gyerekek, amelyhez társítaniuk kell saját érzésüket. Mikor érzik úgy magukat, mint a nap? Így játékosan térnek át az egyszerű dolgokról saját, komplex érzésvilágukra, amelynél közösen keresnek egy kiutat.

Fazekas Gábor már 8 éve tart mindfulness tanfolyamokat (hivatalosan MBSR, azaz Mindfulness Based Stress Reduction). Az egészségügyben, gyermeknevelésben, munkahelyen, sőt az élsportnál is alkalmazzák ezt a buddhista eredetű, de tudományos módszertannal kiegészült gyakorlatot. Lényege szintén a jelenpillanatra való koncentrálás, abban való élés.

A rendezvényt „hangfürdővel”, azaz tibeti hangtálakkal való zenéléssel zárták, amelyet Ágnes szolgáltatott a közönségnek.

November 6-án került megrendezésre az első audionarrált filmvetítés a Gyermekek Házában, Győrött, a Vidanet Zrt. , a Civil Support Nonprofit Kft. és az AKKU – Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület együttműködésével. A tanú című film audionarrált változatát tekinthettük meg. 

Mi is ez az audionarráció? Egy látássérült számára nehezebb megérteni egy film cselekményét, hiszen ő leginkább a hallására hagyatkozhat. A dialógusokból, háttérzajokból nem mindig derül ki, hogy helyszínváltozás történt, vagy gondoljunk csak a színészi oldalról a kimondatlan gesztusokra, arcmimikára, rendezői oldalról pedig a film művészi és dramatikus kompozíciójára. Az audionarráció a film dialógusainak szüneteiben tolmácsolja a nézőknek a dramaturgiailag és művészileg elengedhetetlen információkat (szem előtt tartva a művészi alkotás elsőbbségét).

Ahhoz képest, hogy ez egy"kisebb" rendezvénynek számított – ennek ellenére több mint 100-an vettünk részt rajta – a szervezők gondosan odafigyeltek minden egyes részletre. Bár nem lehetett eltéveszteni a ruhatárolót, büfét, mosdókat és a vetítőteremet, biztos ami biztos alapon azért kiírták. A regisztrálás és a ruhatár működése gördülékenyen folyt. A büfében a szokásos pogi, apró sütemény és víz mellett még gyümölcs és kis dobozos üdítőital is helyet kapott, arról nem is beszélve, hogy a host/hostessek pedig még arra is odafigyeltek, hogy mindenkinél legyen folyadék. Köszönet a lelkiismeretes munkáért!

A filmvetítése előtt mindenki kapott szemtakarót. Próbáltam végig magamon hagyni, de több okból se sikerült: a nyitójelenet narrálása kicsit kuszára és túl sokra sikeredett, nehéz volt összerakni, mit is csinál a főszereplő. De a legnagyobb "probléma" az volt, hogy látó vagyok. Nem szoktam hozzá, hogy csak a hangokra támaszkodhatok, hogy a koncentrációm egyedül arra irányulhat. Emiatt gyakran kiestem a "ritmusból". (Tehát egy eddig nem ismert koncentrációs tesztjátékként, vagy fejlesztőként is felfoghatjuk.)

A narrátor, Lendvay Zsóka, kellemes hangján nem csak puszta száraz tényeket közölt, hanem a változatos nyelvezetet minőségjelzőkkel és hangulatfestő szavakkal dúsította, amely valóban "láttatták" a filmet. Sajnos a nagyobb háttérzajnál semlegesítették egymást az eredeti hangsáv és az alámondott szöveg, ezt mindnyájan megemlítettük az utána lévő beszélgetéskor. Mint kiderült, külön engedélyt kell kérniük a hangsáv apró változtatásához is, ezt nem tartalmazza a film jogdíja. 

Ettől függetlenül a látássérültek és gyengén látók köszönetüket fejezték ki a szervezőknek – és a nyitott látóknak, akik eljöttek –, és további audionarrált filmvetítés megvalósításában szorgalmazták őket. A nagy érdeklődés és siker miatt talán bízhatunk is ennek az egyedülálló kezdeményezésnek a támogatásában.

És úgy tűnik lesz is folytatása a kezdeményezésnek, legalábbis a Vidanet felismerte az akadálymentesítésre való nagyfokú igényt.

A kép forrása: Szabó Zoltán, a győri Patrónus Lions klub tagja