Jelenleg a Conflict Zone Projektben veszek részt, mint asszisztens. A projektnek két fő témaköre a közel-keleti válság és annak hatásai Európára, valamint a Trianon utáni magyar menekült-diskurzus és annak kulturális vonatkozásai. Az egymástól távol álló területeket a "conflict zone" fogalma fűzi össze.

Képek forrása: Conflict Zone Projekt Facebook + Google

Résztvevők:

• Biczó Gábor, egyetemi docens, Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Kulturális és Antropológiai Intézet
• Láng Zsolt, író, szerkesztő
• Mihálycsa Erika, egyetemi oktató, műfordító, Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár
• Moderátor: László Szabolcs, Central European University Press 

László Szabolcs két idézettel nyitotta meg a kerekasztal-beszélgetést: Bodor Ádám (erdélyi magyar író) A börtön szaga című műve és Tamás Gáspár Miklós (erdélyi magyar filozófus, politikus, közíró) egyik legutóbbi cikke ugyanarra az erdélyi területre két különböző jellemzést adnak. Bodor Ádám leírásában a magyar, román és német népcsoportok identitásukat és hovatartozásukat erősen kifejezték, mégsem születtek ebből konfliktusok. Habár a csoportok közti átjárást alig lehetett megfigyelni, inkább partneri viszonyban álltak, hiszen egyfajta közös transzilvániai tudat kötötte össze őket (50-es, 60-as évek). Tamás Gáspár Miklós viszont egy egymástól elzárkózott, a kölcsönös megértést és az etnikumi eszmecserét nélkülöző közösségekről ír.
Dr. Mihálycsa Erika számára furcsa, hogy Erdélyről egy Conflict Zone nevű előadás keretei között beszélnek, hiszen saját élettapasztalatai alapján pozitív, egymást segítő mindennapokról tudna csak mesélni.
Láng Zsolt meglátása szerint nincs komolyabb etnikumközi párbeszédek. „Talán jobb is, hiszen ilyenkor az emberbe nevelt előítéletek jönnének elő.” Egyedül 1989 volt képes arra, hogy etnikumok fölött álljon. Épp emiatt szerinte egy olyan ország létrehozásán kellene fáradozniuk, mely a demokráciát építő közösségeké (nem szó szerinti idézés Németország alkotmányából).

Dr. Biczó Gábor a társadalomtudományi kutató munkák révén komplikáltabb Erdély képpel rendelkezhet. A működő, hétköznapi együttélést őseredeti állapotként határozza meg, mivel egyfajta szimbiózist sajátítottak el, kvázi megtanulták egymást „használni”, kezelni. Egy gesztusrendszert is megfigyelhetünk, pl. egyik faluban nem ünneplik a december elsejét (1918., Erdély Romániához való csatolása), mert nem szeretnék, ha ez bántaná a magyar szomszédaikat. Ami konfliktus zónaként tűnhet fel egy kívülálló számára, az a XIX. század első harmadában generálódott az értelmiségi diskurzusban. Ennek a konzekvenciái pl. a történelmi traumákban fokozottan erős gyakorlatokká váltak, és mára teljesen kirekesztődtek a kommunikáció bizonyos szintjeit. Bukaresten a Magyar Kulturális Intézetben tartottak előadást többek között a szilárdsági kutatásról – a békés együttélésről –, amelyen román értelmiségek is megjelentek. Számukra egzotikus jelenségként hatottak az elmondottak, hiszen ez a magyar-román kérdés nem igazán tematizálható.

Tehát az adott helyet és témát heterogénnek kell tekinteni. A két népcsoport különbözőségeit nem lehet keresni, sőt, talán ott követ el az ember hibát, ha faji meghatározásokat tesz. Továbbá mindenki téved, ha a hagyományokat különállónak és egymástól mentesnek gondolja. A XX. század közepén is cselédnek álltak a falvak szegény emberei (Magyarországon is bevett szokás volt) Szászvidéken és Bukaresten, így a társadalmi és kulturális rétegek különböző szokásait beépítették a mindennapjaikba.

Azonban belső kettőség, identitás alakult ki az erdélyi magyarokban amiatt, amit mind a kultúra bizonyos rétegei, mind a média közölnek. Egyrészt a vegyes színjátszó társulatok a már ismert sztereotípiákat mutatják be, másrészt a magyar közösség megtanulja a Magyarországról hangoztatott konfliktusokat és rosszközérzetet a sorsunk miatt pl. az ott sugárzott MTV, a Duna Tv, és a helyi magyar lapok jóvoltából. A konfliktus generálása és annak leadása általában véve a hírközlői oldal azon célját fejezi ki, hogy a hírfogyasztók figyelmét felhívják és manipulálják a nézőpontjukat.

Dr. Mihálycsa Erika által jelent meg magyar nyelven Brian Friel Translation c. darabja, mely talán elsőre úgy hathat, hogy Írország és Erdély között analógiát vonhatunk, és egyfajta posztkoloniális kontextusban vizsgálhatjuk őket. Ám ez a párhuzam erőltetett lenne, két okból kifolyólag is, mondta a fordító. Egyrészt, Írországot az angolok „fordították le végül a saját nyelvükre”, és a darabban szereplő helységeket erős iróniával társítva nevezik meg ír nyelven. Erdélyben viszont oda-vissza többszörösen is megtörténtek a helységnevek változtatása. Másrészt, a magyar nyelv nem halt ki. Írországban hiába a hivatalos nyelv az ír, sokan nem beszélik első nyelvként – itt az irónia lényege. A darab fordítója szerint Erdély inkább a mostani kormány „szellemi gyarmatává” vált, azaz nemzetpolitikáját hangoztatja, és a nemzeti jobboldalt kritikátlanul átvette.

A jelenlegi migráció kérdésében Dr. Mihálycsa Erika és Dr. Biczó Gábor fejtették ki véleményüket. Előbbi éles kritikájának adott hangot, miszerint van hasonlóság a 80-as évek romániai magyar menekültjei és a Közel-Kelet migránsai között, igaz, nagyobb kulturális szakadékot kell megugraniuk a mostaniaknak. Gyalázatosnak tartja Magyarország kerítés-politikáját, továbbá nem megnyugtató, hogy maga Európa is leszerepelt.
A Miskolci Egyetem docense a migrációtól való félelmet tárgyalja egy rövid, összegző szempontból. Az idegenségtől való félelem egy nem most kialakult alapstátusza és jellemvonása minden és minden olyan befogadó országnak, amelyek patológiás viszonyban állnak önmagukkal. Bár a migrációnak egyaránt van támogató és ellenző oldala, mindkettő rendelkezik hiányosságokkal. A szélsőséges álláspontok által hangoztatott veszélyek nem eltúlozva, léteznek, de kalkulálhatóak és a differenciált, az eset szintjén lokálisan tárgyalt és tematizált problémamegoldás szükséges. A további problémák származnak egyfelől abból, hogy nem tudunk differenciáltan beszélni a jelenlegi kérdésről és a fogalmak sem világosak, másfelől a kulturális tudásháttér hiányából, mely nemcsak a befogadó országok részéről jelentkezik, hanem a bevándorlók részéről is.

Erdély – mint egy a köztes, perifériás helyek közül – tapasztalataiból minden ember, nemzet és Európa is tanulhatna szolidaritást, nyitottságot és kompromisszumkészséget, habár ehhez több figyelmet kell szentelni a Conflict Zone Projekthez hasonló objektív, heterogén és hiteles eszmecseréknek.