Jelenleg egy kortárs magyar regényt olvasok. Bartis Attila A vége című új művét.
Kép forrása: tumblr - relyondarkice
Számos kritika megjelent róla, és bizonyára más részleteket még jobban lehetne idézni. Főleg, ha az ember nem az elején tart. Viszont eddig ezt a részt emeltem ki magamnak:
Együtt csavartuk Anyámmal a lepedőket meg a paplanhuzatokat. Teljes erőből szorítottuk a rongykígyók két végét, mindig én tekertem jobbra, ő pedig balra. Vagyis hát csak felőlem nézve, mert tulajdonképpen ő is jobbra tekerte. És ezt évekig nem értettem. Évekig felfoghatatlan volt, miként lesz számára jobb az, ami az én szememben bal. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, melyik a valóság – pedig hidd el, csak annyi kell hozzá, hogy ne ugyanonnan nézzük a dolgokat, kisfiam. Hogy egymással szemben álljunk. Akkor rögtön pont fordítva látjuk ugyanazt.
(47. oldal)
Gyerekkori emlék, ház körüli teendő, apró, anyai bölcselet. És bizony sokára értjük meg, hogy lehet két dolog egy és ugyanaz: Máshogy látom magam körül a világot mint te, sőt nem is azonos nyelvet beszélünk. Nem azt értem egy szó alatt, mint ahogy az a nyelvedben szerepel.Tulajdonképpen, a gondolat szóbeli megfogalmazásánál elveszti egy lényegi részét, ezzel megteremtve a folytonos pontosítgatást, a félreértést. Egymás interpretálásánál ez csak tovább fokozódik.
Néha eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha, úgy mint a fantasy/sci-fi filmekben, egyetlen érintéssel képesek lennénk megosztani a másikkal érzéseinket, gondolatainkat. Akkor talán jobban "megfoghatóbb" lenne ez az idegpályákon végigcikázó valami? De ami fontosabb: közelebb kerülne egymáshoz a te és az én látásmódom, hogy tudjuk, ugyanazt a lepedőt fogjuk?
